Waldorf óvoda

A szombati programunk az volt, hogy elmentünk a Waldorf óvodába cipót sütni. KisGergőt otthon hagytuk Piroskával, mert annyira nyűgös és hisztis volt szegény egész nap a foga miatt, hogy úgy gondoltuk, jobb lesz így. (Jobb is volt, mert ahogy elmentünk, elaludt, és akkor ébredt fel, amikor megérkeztünk fél 7 körül.)

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy szeptemberben Réka búzát csépelt, a búzaszemeket kis kézi malomban megőrölte, aztán kis zsákocskába tette.

Mindezt a Waldorf óvoda szervezésében. Ezt a kis lisztet kellett most elvinni, amiből aztán- mi pl. fonott cipót sütöttünk. Amíg sültek a cipók, játszhattak a gyerekek az óvodai játékokkal és rajzolhattak is. Réku mindent kipróbált, nagyon élvezte. Borzasztó öröm volt neki, hogy egy óvodában volt benn. Volt egy kislány is, akivel eljátszogatott, de úgy viselkedett, beszélt, mint egy kis diktátor. Határozottan elmondta mit hogy kell csinálni, fontoskodott és tudálékoskodott is egy picit. Összenéztünk Gergővel és arra gondoltunk, szeretni fogják-e majd az óvoda társai, ha ő ilyen lesz akkor is?

Mikor kész lettek a cipók, az óvónénik megterítettek, felszelték a kis cipókat, és együtt mind meguzsonnáztunk. Egy apuka készített hozzávalókat, amit rá lehetett kenni a cipószeletekre. Finom volt, bár Rékának nem ízlett. A tea sem, ami tényleg nagyon meg volt cukrozva. Ő ugye a csapvízhez van szokva:) Utána volt mesélés, a gyerekek körbeülték az óvónénit, úgy hallgatták.

Szenvedtem egy aprócska balesetet is, ami nem is zavart annyira, mint az, ahogy ezt kezelték. Volt ott többek között egy pici fiú a szüleivel. Ez a kis fiúcska egyszer csak bepöccent valamin, felkapta az agyagedényt, ami épp a keze ügyébe került, és elhajította. Ez még épp mellettem suhant el. Gergővel összenéztünk, ugyanis a szülők rá se szóltak a gyerekre, hogy ezt nem szabad,mert... Sőt, letették a cserepeket valahová, otthagyták, és senkinek egy szót sem szóltak, hogy ez történt, elnézést. A kicsi fiú egy idő után megint csak bepöccent valamin, akkor éppen egy fajáték volt a közelében, azt dobta el. De ezúttal útban voltam, és a játék úgy sípcsontot talált, hogy még jó, hogy volt szék a közelben, mert azonnal le kellett ülnöm. Na most nekem elég magas a fájdalomküszöböm, de 2 könnycseppet azért elmorzsoltam úgy hirtelen. De nem is ez a lényeg, túléltem egy puklival, ami azóta lila is, de azt azért gondoltam, hogy a kedves anyuka talán azt mondja majd, hogy bocsánat... De nem. Hát megmondom őszintén, ha az én gyerekem csinált volna ilyet, az minimum hogy lángolt volna a fejem és egy kicsit kínosan éreztem magam meg persze bocsánatot kérek a gyerek nevében, de hát nem vagyunk egyformák....

Az óvodával kapcsolatban voltak pozitív és negatív benyomásainki s. Az óvónénik iszonyú kedvesek voltak, nagyon jó volt maga a légkör, fura volt ugyan, hogy csak természetes anyagokból voltak ott játékok, de jó volt. (Műanyag dolgokat sehol nem láttam.) Viszont kívülről iszonyú lerobbant az épület, potyog a vakolat. Az aranyos volt, hogy ahogy beléptünk a kerítésen túlra, a járda mentén megfestett befőttes üvegekben kis mécsesek voltak, ezzel adták meg az útirányt, merre is kell menni. Viszont ahogy vége lett a foglalkozásnak és kijöttünk az épületből, olyan sötétség fogadott, hogy az elképesztő! Sehol nem volt világítás, villanyoszlop vagy ilyesmi. A kis mécsesek többsége már elégett, így tényleg totál sötét volt. Gergőnek sikerült is felrúgnia 2 befőttes üveget, de a nagy feketeségben hiába tapogatóztunk, nem találtuk meg őket, hogy visszaállítsuk a helyére. Ahogy kiértünk már az épületen kívülre, világítást még mindig nem találtunk. Úgy lecsúsztam a járda széléről. hogy majdnem az út közepére zuhantam, és még a bokám is kibicsaklott. (Azt hiszem ez a mai nem az én napom volt:)) Még jó, hogy nem a gyerek ment szélen, mert ő tuti, hogy elvágódott volna. Ez nem volt valami bíztató, szinte vártam, hogy valaki majd előugrik a sötétségből. De szerencsére nem:)