Délelőtt sírtam:( Délután már nagyon boldog voltam:)
Ugyanis:
Kicsi fiúval mentünk a bölcsibe. Tegnap már próbáltam felkészíteni, hogy ma én már hazamegyek, és ő ebéd után ott is fog aludni. Nagyon nem akart hallani a dologról. Reggel cipőcsere után olyan boldogan rohant ki az udvarra, hogy csak néztem. Rögtön le is csapott az első útjába kerülő motornak. Mondtam neki, hogy leülök a padra, jöjjön utánam a motorral. Ahogy 2 méterre eltávolodtam tőle, ő már annyira sírt- miközben próbált átbotorkálni a füvön a motorjával-, hogy alig kapott levegőt. Még csak nem is a kapu irányába indultam el, amiből esetleg arra következtethetett volna, hogy most megyek haza. Innentől kezdve csak az ölemben volt hajlandó ülni, még a tegnapinál is jobban őrzött. Kezdtem egyre inkább kétségbe esni, hogy mi sül ki ebből. Megbeszéltük a napot Margitka nénivel. Aztán odaadtam a kezébe azt a 2 kisautót, amit még ő választott ki magának otthon, hogy majd azzal játszik és alszik. És akkor elköszöntem tőle. A többit szerintem mondanom se kell... Azt hittem a szívem szakad meg. Mivel azonnal utánam vetette magát, a gondozónő ölbe vette, és velem ellenkező irányba indult el, ahol hetente 2x a kukásautó meg szokott állni. (Mondtam, hogy imádja a fiam a kukásautót.) Ezzel úgy ahogy sikerült elterelni a figyelmét, nem nyújtogatta a nyakát utánam. Bevásároltam a DM-ben és hazamentem. Csináltam a dolgomat- mosogattam, feltettem az ebédet-, és közben bőgtem. Percenként néztem az órát: mikor kapja a tízórait, mikor mennek be az udvarról... És állandóan azon gondolkodtam, vajon sír-e még? Réka nyűglődött otthon, az apja dolgozott otthon, nem tudott kivel játszani. Elmentem vele egy kicsit vásárolni, aztán segített nekem. Aztán negyed 12 lett, én meg rohantam picurkámhoz. Fél 12-től fektetik le őket, addigra oda kellett érnem, hogy ha végképp ellenáll az alvásnak, hazahozzam. Beléptem az épületbe, leültem a fotelba, és hallgatóztam. Na de egy nyikkanást sem hallottam! Nem sírt a kicsi fiú! Néztem az órát. Már az ebédidő is eltelt. Még mindig semmi. A másik csoportban már altattak, kis Barbika- szomszéd kislány- borzasztóan tiltakozott. Ordított, visított. Lehet, hogy csak miatta nem hallottam kisGergő hangját:) De amikor a másik csoport gondozónője kijött beszélni az anyukáival, mellesleg megemlítette nekem, hogy pici fiúval semmi gond nem volt, nem sírt, mint tegnap, mintha elvágták volna a sírást, miután elmentem. De hogy majd a mi gondozónőnk úgyis elmondja. Azt se tudtam, hová tegyem magam örömömben!!! Telt- múlt az idő, a gondozónőnk, mivel egyedül van a gyerekekre, nem tudott kijönni hozzám, csak mikor már elaludt mind. De előtte még lecsaptam a takarítónőre- vagy dadára-, akitől azt az infót kaptam, hogy kicsi fiú csendben ül az ágyon, de lefeküdni nem hajlandó. Aztán 12-kor jött Margitka néni: kisGergő elaludt!!! Napközben betették a kisautókat a szekrénybe. Elalváskor kijött a gondozónő az autókért, és mire visszament, kisGergő már feküdt az ágyon. Megkapta az autóit, és már aludt is! Annyira örültem neki!!! 1 órát aludt, 1 után ballagott ki, és vonultunk haza. Kis drágám tök csöndben jött ki, de ahogy meglátott, rögtön elkezdett sírni. Mondjuk csak egy keveset, lehet hogy örömében:) Ebédelt is valamennyit, ezt mondjuk láttam, mert tiszta maszat volt a kis pofikája, valahogy nem törölték meg- vagy nem engedte, hogy megtöröljék.
Annyira büszke vagyon rá, olyan jó érzés! Egy kicsit kikészültem lelkileg, a délelőtt borzalmas volt, hogy nem tudtam, mi a helyzet. Állandóan néztem a telefont, nem kerestek-e a bölcsiből, hogy menjek gyorsan, nem bírnak vele. De nem volt semmi gond! Mikor eljöttünk, még a másik csoport gondozónője is megdícsérte kicsi fiút, hogy milyen ügyes volt! Mondta is Margitkának, hogy ugye megmondta, hogy kisGergő előbb fog beszokni, mint a kis Barbi. (Ugyanis kisGergő volt az, aki rögtön sírt, ha nem voltam a közelében, nem látott, kis Barbit meg baromira nem érdekelte, hogy az anyja hazament, nem volt vele, azonnal feltalálta magát, játszott mindennel és mindenkivel, semmi gond nem volt vele az elején. Na de most...) Erre mondták azt, hogy sokkal jobb az, ha a gyerek sír, ordít az anyja után, nem feltétlenül az a jó, amikor a gyerek látszatra szinte azonnal elfogadja az új helyzetet.
Szóval szuper volt ez a bölcsis nap, annyira örülök!
Ugyanis:
Kicsi fiúval mentünk a bölcsibe. Tegnap már próbáltam felkészíteni, hogy ma én már hazamegyek, és ő ebéd után ott is fog aludni. Nagyon nem akart hallani a dologról. Reggel cipőcsere után olyan boldogan rohant ki az udvarra, hogy csak néztem. Rögtön le is csapott az első útjába kerülő motornak. Mondtam neki, hogy leülök a padra, jöjjön utánam a motorral. Ahogy 2 méterre eltávolodtam tőle, ő már annyira sírt- miközben próbált átbotorkálni a füvön a motorjával-, hogy alig kapott levegőt. Még csak nem is a kapu irányába indultam el, amiből esetleg arra következtethetett volna, hogy most megyek haza. Innentől kezdve csak az ölemben volt hajlandó ülni, még a tegnapinál is jobban őrzött. Kezdtem egyre inkább kétségbe esni, hogy mi sül ki ebből. Megbeszéltük a napot Margitka nénivel. Aztán odaadtam a kezébe azt a 2 kisautót, amit még ő választott ki magának otthon, hogy majd azzal játszik és alszik. És akkor elköszöntem tőle. A többit szerintem mondanom se kell... Azt hittem a szívem szakad meg. Mivel azonnal utánam vetette magát, a gondozónő ölbe vette, és velem ellenkező irányba indult el, ahol hetente 2x a kukásautó meg szokott állni. (Mondtam, hogy imádja a fiam a kukásautót.) Ezzel úgy ahogy sikerült elterelni a figyelmét, nem nyújtogatta a nyakát utánam. Bevásároltam a DM-ben és hazamentem. Csináltam a dolgomat- mosogattam, feltettem az ebédet-, és közben bőgtem. Percenként néztem az órát: mikor kapja a tízórait, mikor mennek be az udvarról... És állandóan azon gondolkodtam, vajon sír-e még? Réka nyűglődött otthon, az apja dolgozott otthon, nem tudott kivel játszani. Elmentem vele egy kicsit vásárolni, aztán segített nekem. Aztán negyed 12 lett, én meg rohantam picurkámhoz. Fél 12-től fektetik le őket, addigra oda kellett érnem, hogy ha végképp ellenáll az alvásnak, hazahozzam. Beléptem az épületbe, leültem a fotelba, és hallgatóztam. Na de egy nyikkanást sem hallottam! Nem sírt a kicsi fiú! Néztem az órát. Már az ebédidő is eltelt. Még mindig semmi. A másik csoportban már altattak, kis Barbika- szomszéd kislány- borzasztóan tiltakozott. Ordított, visított. Lehet, hogy csak miatta nem hallottam kisGergő hangját:) De amikor a másik csoport gondozónője kijött beszélni az anyukáival, mellesleg megemlítette nekem, hogy pici fiúval semmi gond nem volt, nem sírt, mint tegnap, mintha elvágták volna a sírást, miután elmentem. De hogy majd a mi gondozónőnk úgyis elmondja. Azt se tudtam, hová tegyem magam örömömben!!! Telt- múlt az idő, a gondozónőnk, mivel egyedül van a gyerekekre, nem tudott kijönni hozzám, csak mikor már elaludt mind. De előtte még lecsaptam a takarítónőre- vagy dadára-, akitől azt az infót kaptam, hogy kicsi fiú csendben ül az ágyon, de lefeküdni nem hajlandó. Aztán 12-kor jött Margitka néni: kisGergő elaludt!!! Napközben betették a kisautókat a szekrénybe. Elalváskor kijött a gondozónő az autókért, és mire visszament, kisGergő már feküdt az ágyon. Megkapta az autóit, és már aludt is! Annyira örültem neki!!! 1 órát aludt, 1 után ballagott ki, és vonultunk haza. Kis drágám tök csöndben jött ki, de ahogy meglátott, rögtön elkezdett sírni. Mondjuk csak egy keveset, lehet hogy örömében:) Ebédelt is valamennyit, ezt mondjuk láttam, mert tiszta maszat volt a kis pofikája, valahogy nem törölték meg- vagy nem engedte, hogy megtöröljék.
Annyira büszke vagyon rá, olyan jó érzés! Egy kicsit kikészültem lelkileg, a délelőtt borzalmas volt, hogy nem tudtam, mi a helyzet. Állandóan néztem a telefont, nem kerestek-e a bölcsiből, hogy menjek gyorsan, nem bírnak vele. De nem volt semmi gond! Mikor eljöttünk, még a másik csoport gondozónője is megdícsérte kicsi fiút, hogy milyen ügyes volt! Mondta is Margitkának, hogy ugye megmondta, hogy kisGergő előbb fog beszokni, mint a kis Barbi. (Ugyanis kisGergő volt az, aki rögtön sírt, ha nem voltam a közelében, nem látott, kis Barbit meg baromira nem érdekelte, hogy az anyja hazament, nem volt vele, azonnal feltalálta magát, játszott mindennel és mindenkivel, semmi gond nem volt vele az elején. Na de most...) Erre mondták azt, hogy sokkal jobb az, ha a gyerek sír, ordít az anyja után, nem feltétlenül az a jó, amikor a gyerek látszatra szinte azonnal elfogadja az új helyzetet.
Szóval szuper volt ez a bölcsis nap, annyira örülök!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése